2015. július 6., hétfő

Több mint fesztivál: Kisvárda, egy hétig a világ közepe

Huszonhetedik alkalommal szervezték meg június 19 –27 között a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját, amelynek kiemelt célja ismertebbé tenni a határon túli magyar színházak munkáját, de lehetőséget kíván teremteni a színészek, szakmabeliek s nézők találkozására.  

A fesztivál egy hete során, a határon túli magyar társulatok legjobb előadásaiból csemegézhet a közönség, amelyek az esztétikai élményen túl igazi lelki töltődést, szellemi útmutatást is adtak. Sem az eső, sem a hideg nem szegte kedvünket, hogy másnap is kimenjünk és megnézzük a felhozatalt. A napi két-három előadás megértését, továbbgondolását nagymértékben segítették a szakmai beszélgetések, és akinek kedve volt a kávéházi beszélgetések keretében akár színészekkel, rendezőkkel is lehetősége nyílt beszélgetni.

Háztűznéző fotó: Szebeni Szabó Róbert
A fesztivál első előadása Gogol Háztűznéző című művének színrevitele volt, amelyet Zakariás Zalán rendezésében, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában láthatott a közönség. Az alcím – egészen valószerűtlen történet – is sejteti, hogy több ez, mint egy hagyományos párkeresési történet – írja a rendező. A nagy kérdés nem az, hogy milyen párt és hogyan találunk meg, hanem olyan dilemmák fogalmazódnak, meg mint: mi a fontosabb? Az egyéni szabadság, amikor teljes mértékben saját magunkra koncentrálunk meg vagy a párunk megtalálása, amiknek következtében némely dolgokat fel kell adnunk, de mégis oly sok csodát rejtt. A választáson túl felmerül a házasság mibenlétének tisztázatlansága is. A téma komolyságát ellensúlyozza az előadás megvalósítása, ami számomra a „cirkusszal” asszociálható: rikító ruhák, koreografált mozgás, a modern technika eszközeinek eltúlzott használata. Egyben tükröt is mutat viselkedésünknek, s párkeresési szokásainknak. A kerítőnő a modern társkeresőt jutatja eszembe, Padkaljószin, már-már közömbös hozzáállása a választott feleség-jelölthöz jól mutatja, hogy néha megfelelési kényszerből szinte bárkit elfogadunk, csak legyen valaki.

Futótűz,  fotó: Szebeni Szabó Róbert
Az első nap egy igen aktuális témájú előadással zárult, Wajdi Mouawad Futótűz című drámájával, amelyet Radu-Alexandru Nica rendezett és a Temesvári Csiky Gergely Színház társulata elevenített meg. A díszlet egyszerű, de nagyszerű: egy körben forgó geometrikus betonfal, amely kiváló a gazdag kanadai jelenetekhez, de a hegyvidéki kisfaluban vagy a börtönben játszódó történésekhez is. A polgárháború ma is oly sok áldozatot követel, fontos átérezni az áldozatok helyzetét, megélni a bennük kavargó érzelmeket. Talán épp ez segíthet abban a felismerésben, hogy tenni kell végre valamit a helyzetük változásának előmozdításáért. Nawal, a főszereplő története szívszorító, az egész életét a háború tette tönkre, de ő mégis küzd. Hasonlít egy fuldokló anya kapálózásához, akinek csak a gyerekeit sikerül megmenti meg s saját maga már csak néhány órát él. Az ő élete tönkrement, de mégsem volt értelmetlen, a gyerekeinek is sikerült jobb életet teremtenie. Amikor kiderül, hogy az első szülött gyermeke, akit éveken át keresett ugyanaz, mint aki megerőszakolta, a börtönben kínozta, és akitől a két iker gyermeke született egy és ugyanaz, képes megbocsátani, ez az igazi megbocsátás. Az előadás elnyerte Kisvárda Város díját a kiemelkedő színrevitelért.

Az elveszett levél, fotó: Szebeni Szabó Róbert
A második fesztiválnapon többek között Ion Luca Caragiale Elveszett levél című komédiájának adaptációját mutatta be a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, Sorin Militaru rendezésében. Az előadás rávilágít a politikai becsvágy, a nagyravágyás egyetemes problematikájára. Bár a helyzetek aktuálisak és az erdélyi magyarságra is jellemzőek, de mégis idegennek hatnak, úgy tűnik a Caragiale szöveg nem tehető át átütő sikerrel a magyar közegbe. A román neveket nem lehet megfelelően magyarosítani, a szófordulatok sem az igaziak. De minden ellenére mégis fontos előadásnak látom. Túlozva bár, de tükröt mutat nekünk, magyaroknak. Megjelennek a nyelvismeret hiányában felmerülő korlátok, az előítéletek a román anyanyelvűekkel szemben, a ki stílű marakodások s a közöny. Mindeközben megnevettet, talán másként nem is lehetne viszonyulni egy ilyen politikai cirkuszhoz.

III. Richárd betiltva, fotó: Szebeni Szabó Róbert
Hétfő este, avagy a harmadik napon az Újvidéki Színház előadásában Matei Visniec III. Richárd betiltva című nagysikerű darabját láthattuk, Anca Bradu rendezésében. Szavakba önteni is nehéz az élményt…. Adott egy diktatúra, amikor a kontroll, s ez által a szellemi elnyomás uralkodik, de mégis van valaki, egy egyén, aki szabad akar lenni. Az érzés természetes, legalábbis az kellene, hogy legyen. Az ember talán akkor szűnik meg igazából, amikor feladja a küzdelmet, feladja az önmegvalósítás s a szabadság vágyát. A fizikai korlátozás még akár el is viselhető, de amikor a gondolatainkban sem vagyunk szabadok, az elviselhetetlen. A főszereplő, Meyerhold színre szeretné vinni a III. Richárd című darabot, de úgy tűnik, a környezetében mindenki ellenzi, a vizsgálóbizottság módosításokat kér. Valójában mindez a saját fejében zajlik, álmában jelennek meg kritikusai. A felesége vajúdása is bizonyára az ő kínlódását szemlélteti, azt a kínt, amit szavakba önteni képtelenség. A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva és Csárdáskirálynő című előadásaiban nyújtott kiemelkedő alakításaiért BALÁZS ÁRON színművész kapta.

Macbeth, fotó: Szebeni Szabó Róbert
A kiváló előadások egy másik gyöngyszeme a Macbeth, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása, amely William Shakespeare művének feldolgozása, Hernyák György rendezésében. A vészlények cselszövései jól szemléltetik, hogy mennyire nem a saját magunk irányítása alatt áll sorsunk. A főszereplő Macbeth bármiről is gondolja, hogy azt ő akarta, vagy egyedül érte el, téved. De talán nincs ez másként a mi, nézők életében sem. Ezért is hatásos és örök érvényű a mondanivalója a műnek. Mint egy forgatag úgy szippantanak be az események, csak pörögnek, és mi rohanunk és rohanunk. A díszlet körben forgó, három részből álló szerkezetű, ami először csak szépen lassan váltakozik, de egy idő után a szereplők szó szerint szaladnak egyikből a másikba. Meglátásom szerint ez is a fő gondolatot, a sorsunk kézben tartásáért való küzdelmet szemlélteti.

Rükverc, fotó: Szebeni Szabó Róbert
Kerékgyártó István Rükverc című művét a Kassai Thália Színház művészei elevenítettek meg, Czajlik József rendezésében. A darab igen kényes társadalmi problémát dolgoz fel, a hajléktalanságot, a lecsúszást. Már a cím is sejteti, hogy ez nem hagyományos előadás lesz, és tényleg nem. Az előadás szerkezete, a téma és a kezdés is rendhagyó. Először Misit, a néptáncost láthatjuk, aki felhívja a nézők figyelmét arra, hogy az előadásban trágár szavak is hallhatóak, s a cselekmény is fordított időrendi sorrendben halad.  Adott egy gyerek, aki már eleve nem átlagos családba születik, az apja rossz életű, börtönviselt. A születése sem kívánatos, az anyja mindent megtesz, hogy elvetéljen, de nem sikerül. Viszont amikor megszületik, mindkét szülő nagy reményeket fűz hozzá, az apja is fogadkozik, hogy megjavul. De ez csak illúzió, amit rögtön lerombol a haldokló ember és az újszülött csecsemő együttléte a színpadon, és az egybecsengő köhögésük, mert emlékeztet arra, hogy honnan is indult a színpadi cselekmény. Felmerülhet a kérdés, hogy ki a hibás? Az egyén, aki nem küzdött eléggé a boldogulásáért, vagy a rendszerváltás szülte azt a helyzetet, amiben nem tudott magának jobb életet teremteni? Az előadás elnyerte Kisvárda város Közönség zsűri díját.

Zoltán újratemetve, fotó: Szebeni Szabó Róbert
Kedden este a Zoltán újratemetve című előadást láthattuk a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai színház előadásában, amelyet Vidnyánszky Attila rendezett. Bár Zelei Miklós műével a kettéosztott falu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc tragédiáját szerette volna a kulturális emlékezet részévé tenni manapság ez mégis több annál. A múltbeli történet és a mai ukrajnai valóság ötvöződve elevenedik meg a néző előtt. Minden olyan valósághű – a Várkertben a csupasz betonon, a szögesdrótok között játszott jelenetek által –, hogy könnyen belefeledtezhetünk, hogy színházban vagyunk. Élesen hasít belém a fájdalom, amikor az egyik színész elmondja, őt már háromszor behívták katonának, ott akkor egy pillanatra meghaltam. Válogatás nélkül küldik harcba saját nemzettestvéreinket, talán helyrehozhatatlan kárt okozva a kis kárpátaljai magyar közösségben. Nemcsak a szó szoros értelmében vett élettől fosztják meg az embereket, de a közösséget is halálra ítélik, ha a kulturális életet teszik tönkre – többek között a színészek „halálba” küldésével. És mi ülünk, a szögesdrót túloldalán, védelemben, s a világon semmit sem tehetünk… Erős a késztetés, hogy egyszer csak odamenjek és én tépjem le a drótot, hogy végre az elhunyt Zoltán Zoltánevicsot a halott kedvese mellé temethessék a gyászoló falubeliek. Az egyetlen megnyugvást az adja, hogy végül – akár halálunk után – minden rendeződhet, de ez tényleg elég? Az előadás megkapta az Emberi Erőforrások Minisztériumának díját a magas színvonalú rendezői és társulati munkáért.

A mi osztályunk, fotó: Szebeni Szabó Róbert
Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című művét Anca Bradu rendezésében,s a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatának közreműködésével került bemutatásra. Szintén egy igen fájó történelmi jelenséget dolgoz fel, ami nem más, mint a holokauszt. Érdekes a szemszög, amelyből elénk terül a történelem eme sötét korszaka. Adott egy osztály, egy összetartó közösség, amelyet a politikai döntések, mint egy kalapáccsal szétzilálnak. Az egyik osztálytárs halálra verésével kezdődnek a szörnyűségek. Az osztályközösség is belesodródik a rendszer csapdájába, egymás ellen fordulnak, csakhogy saját magukat védjék. Nem szent semmi, még egy csecsemő életét sem mentik meg, mert félnek az elítéléstől. Mindennek ellenére van emberség, ezt bizonyítja Wladek hőstette, aki feleségül veszi Ráhelt, hogy az életét megóvja. Továbbra is kiáll mellette, gyilkosságot is elkövet a megmentése érdekében. Bár emberi sorsokról van szó, mégsem csak erről szól a történet, talán inkább az üldözésről, a félelemről, ami egy társadalmat megfertőz. Az előadás kiérdemelte a szakmai zsűri díjai Emberi Erőforrások Minisztériumának fődíját a kiváló együttes teljesítményéért.

Kés a tyúkban, fotó: Szebeni Szabó Róbert
A csütörtöki program egyik kiemelkedő pontja David Harrower Kés a tyúkban című művéből a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió előadása, Barabás Árpád rendezésében. Olyan témát boncolgat az előadás ami talán mindenkiben felmerül, meg merjük ismerni a világot, vagy megelégszünk azzal amit a környezetünk elfogad? Egy a „világ végi” kisfaluban adott egy fiatal házaspár, akinek az élete is talán épp olyan sivár, mint a föld, amit nap mint nap művelnek és egy molnár aki a falutól távol él, megbélyegezve mert más mint a többiek. A mássága csupán abban áll, hogy ír, olvas és gondolkodik. Az asszony mégis érdeklődést tanúsít iránta, a találkozásuk folytán felébred benne a tudásvágy. Mer kilépni a komfortzónából, mer gondolkodni. A folyamatot mondhatni egy tollvonás indítja el, amikor leírja saját nevét. A két férfi a két különböző életforma, létállapot megtestesítője. Ahogyan az asszonynak lehetősége van választani úgy bárkinek. Az előadásában nyújtott alakításáért MÁTHÉ ANNAMÁRIA, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház  kapta az Emberi Erőforrások Minisztériumának Teplánszky-díját.

Bányavirág, fotó: Szebeni Szabó Róbert
A fesztivál utolsó napja sem telhetett úgy el, hogy ne láttunk volna egy másféle, de szintén szívszorító előadást. Székely Csaba Bányavirág című művét Keszég László rendezésében a Komáromi Jókai Színház előadásában láthattuk. A cselekmény egy székelyföldi kisfaluban játszódik, egy olyan településen ahol a bánya bezárása sok ember sorsát megpecsételte. Beköszöntött a munkanélküliség, gyökeret vert a kilátástalanság s az öngyilkosságok száma is átlagon felüli. Az emberek képtelenek változtatni életükön, sokszor csak tengődnek, vegetálnak. Iván, az egykori bányász apja halálát várja, hogy végre elköltözhessen, a városba ahol dolgozhat, de az idős ember csak nem akar meghalni. Abszurd, de van ilyen. Ilonka a féltestvére is hazaköltözik, hogy segítsen az ápolásában, viszont mint mondta, ott nincs is jóformán élete. Nincs egy valamire való férfi, akivel kapcsolatot létesíthet, az egyetlen, aki iránt érdeklődést mutat az az idős orvos, de végül visszaköltözik a városba. Bár a kilátástalanság eluralkodott mégis vannak olyan szereplők, akik mernek változtatni, Irma szerelmet vall Ivánnak, aki elutasítja, mert férjnél van. Később Illés, Irma férje, hogy megkönnyítse a felesége helyzetét öngyilkos lesz. Az áldozatkészsége csodálatra méltó és egyedi, kevés ember van, aki ezt megtenné. Egy kérdés mégis felmerül bennem: tényleg a feleségéért tette, vagy saját magáért, s talán még önmagnak sem merte bevallani, hogy tönkre ment az élete? Egy dolog biztos: változtatni soha sem késő, a beletörődés nem megoldás. Az előadásában nyújtott kiemelkedő alakításáért Bandor Éva, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját kapta.

2015. június 11., csütörtök

Rekviem egy ügynökért a kolozsvári színházban

Tábori György Rekviem egy ügynökért című darabját pénteken, június 12-én 20 órától mutatják be a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Többszörös bemutató ez, mert most játsszák először magyar nyelven, de a román színpadokon sem láthatta még a közönség, mondta Visky András a bemutató kapcsán tartott sajtótájékoztatón.

George Tabori – eredeti nevén Tábori György – Budapesten született, majd Bécsbe emigrált így főként németül írt. A XX. század nagy írója, aki a kor szinte minden irányzatát ötvözte. Mihai Măniuțiu rendező egy olyan mesterszakácshoz hasonlónak látja, aki az egymással összeférhetetlen alapanyagokat is úgy tudja kombinálni, hogy végül „fenséges étel” lesz belőle. Munkái kevésbé ismertek Romániában–magyarul is csak néhány válogatás jelent meg műveiből–ezért szeretné minél több darabját színre vinni, egy 4-5 előadásból álló projektet tervez, melynek a mostani bemutató az első állomása – tette hozzá.

 (fotó: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A Rekviem egy ügynökért textusa egy bonyolult tükörlabirintus, nagyon sok rétegből álló világ, amelynek szerves része a politika. Tabori, mint legtöbb művében itt is frappánsan elegyíti a fekete humort a lélektani drámával és a pszichoanalitikus komédiával.

A Rekviem egy ügynökért szerepjátékai összezavarják, ugyanakkor el is bűvölik a nézőt. Az előadás magas szintű színészi játékot igényel, a színészeket – Bogdán Zsoltot, Dimény Áront és Györgyjakab Enikőt – a rendező a szerint választotta, ki tudja legmegfelelőbben alakítani a karaktereket. Megjegyezte, ha más előadás lenne, akkor valószínűleg más színész lenne a legmegfelelőbb.

Adott három szuperügynök, akik a második világháború folyamán végig a nácik ellen harcoltak, de úgy tűnik egyikük egy adott pillanatban árulóvá vált. Senki sem tudja, hogy melyik. Mindhárman túlélték, pedig normál körülmények között egyikük sem maradhatott volna életben. Évek múlva találkoznak. Céljukat homály fedi: ki akarják deríteni az igazságot vagy éppen elfedni kívánják?

 (fotó: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház)
A rendező kolozsvári származású, 1954-ben született. A bukaresti I.L. CaragialeSzínház és Filmművészeti Intézet rendező szakán. Jelenleg A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színművészeti és Színháztudományi Karán meghívott előadóként és rendezőként dolgozott már Románia fontosabb színházaiban, Nagy-Brittaniában és Belgiumban is. Darabjai a hazai és nemzetközi fesztiválokon egyaránt szerepeltek. A díszleteket és a jelmezeket Adrian Damian tervezte, a zeneszerző Șerban Ursachi, a koreográfus Vava Ștefănescu volt.

Harag Györgyre, a kilencven éve született rendezőre emlékeztek Kolozsváron


Emléknapokat szerveztek a kilencven éve született Harag György tiszteletére június 1–4. között, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amelynek a rendező munkássága s főként kolozsvári előadásai volt a központi témája.

Az emléknapok alatt Harag György rendezéseiből készült kiállítást, saját rendezésű darabjait a színházmozi vetítésein, illetve néhány a színház műsorán lévő darabot láthatták az érdeklődök, majd az 1979-es Éjjeli menedékhely előadás szereposztásának tagjai és Tompa Gábor igazgató beszélgetés során emlékeztek a rendezőre.

(fotó: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Harag huszonkilenc kolozsvári rendezéséből készült kiállítás a színház dokumentációs tárában fennmaradt anyagra támaszkodott: plakátok, szereposztások, műsorfüzet-részletek, jelmeztervek, díszletrajzok vagy makett-fotók, napilapokban vagy folyóiratokban megjelent kritikák, de legfőképpen képek. A kiállítás kurátora Salat-Zakariás Erzsébet.

Az előadás vetítések bepillantást engedtek a korszak kiemelkedő előadásaiba, s egyben Harag színházába. is. Június 4-én, csütörtökön a Cseresznyéskert, pénteken a Csillag a máglyán, szombaton A kellékes és a Medve című műveket láthatták az érdeklődők.

A négy napos eseményen a színház társulata újra játszotta A vágy, Az öreg hölgy látogatása, a Hullámtörés, A dzsungel könyve és a #hattyúdal előadásokat. Tompa Gábor elmondta, az öt előadásból három fiatal rendező munkája, s azért ezeket válogatták ki, mert Harag György nagyon szeretett velük dolgozni.

A péntek délutáni kerekasztal-beszélgetésen többek között részt vett Kakuts Ágnes és Széles Anna, a kolozsvári színház örökös tagjai, Mira Iosif színikritikus, valamint Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója. Az Éjjeli menedékhely Harag György legfontosabb rendezései közé sorolható. Mivel videofelvétel nem maradt fenn az előadásról, a résztvevők visszaemlékezései, egykori kritikák illetve néhány rádiós interjú segítségével igyekeztek feleleveníteni a próbafolyamatot s az előadás fogadtatását.

                                     (fotó: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Kakuts Ágnes megjegyezte, mikor az édesapját elvitte a darabot megnézni, Harag György jobban izgult, hogy mennyire fog tetszeni, mint ő amennyire aggódott. Szerencsére jól fogadta: ennyit mondott „borzasztóan szép volt” s ezután a szövegét kérte, mert olvasni akart belőle.

Harag fontosnak tartotta, hogy civilek is jelenjenek meg a darabban, gyakorlatilag újsághirdetés által is toborzott. Így a statiszták teljesen kívülállók illetve amatőr társulati tagok voltak, amit némely munkatárs kételkedve fogadott, de végül jobban haladt velük a munka mint a profikkal. A díszlet egyszerű volt, de mégis monumentális: sötét vérszínű padló, lelógó vásznak. Nem volt különösebb díszlet, mert a hajléktalanok mindig mindent magukkal hordanak, s amikor a színre léptek kialakították a saját terüket, tudhattuk meg Medgyessy Éva, Mindhalálig színész Péterffy Gyula című írásából.

Egyes kellékeket is hirdetés útján próbáltak beszerezni: bőröndöket, táskákat, szatyrokat, gyertyatartókat, művégtagokat, órákat, pipákat és még sok egyéb apróságot, amelyet az Igazság napilapban közöltek.